Őszintén szólva alig vártam, hogy kevésbé legyek fáradt és végre a régi legyek, legyen több energiám. Nos, ez nem jött össze. A 4D ultrahang után fel voltem vértezve, márpedig lesz fogadott orvosom. Megsúgom, most sincs...

Teltek a hetek és eljött a 19 hetes ultrahang ideje, nos, mivel féltünk, hogy  a vírus miatt nem jutok el orvoshoz, ezért mentünk megint magánklinikára is. Jelentem minden ultrahang alapján minden rendben.

Kicsit korán ugyan, de elmentem a terheléses vizsgálatra is, ahol meg is állapították a terhességi diabéteszt, következő hétfőn már ott ültem a diabetológiai ambulancián a klinikán és vártam a soromat. A diéta nem nehéz, nem félek tőle, inkább zavar az, hogy a család nem igazán érti ezt a dolgot. Hiába van cukros, prediabos, IR-es a családban, mindenhol megkapom, hogy gyere vacsorázni, fél ötkor én meg nézek hülyén, hogy de már ezen az 1 héten is kismilliószor elmondtuk, hogy de nem ehetek csak úgy és azt is 4kor uzsonna, 7kor vacsora és 10kor utóvacsora. Ilyenkor úgy érzem, hogy én vagyok helikopter, és hogy rosszul közelítem meg a dolgokat, mintha nem lenne elég bajom.

Amikor megláttam, hogy pozitív a teszt mentem és fel is ébresztettem leendő férjem, hogy figyi pozitív, szegényem azt sem tudta hol van, hiszen ez reggel 6 órakor volt, 12 órával később keltünk egybe. Nagyon nehéz volt nem elmondani mindenkinek, hogy mi a helyzet, bár volt aki rájött a lagzin.

Az esküvő után 3 nappal elmentünk nászútra, igazából ott tudatosult bennünk, hogy mi a helyzet. Érdekes, hogy már akkor kicsit fáradékonyabb voltam, mint addig. 

Aztán írtam az immunológus szakorvosomnak, hogy ez a helyzet, és hogy hogyan tovább. A doktornő rögtön egyeztetett a Szülészeti Klinikán azzal az orvossal, aki a sclerodermás betegekkel fogalkozik, szerzett időpontot szívultrahangra és légzésfunkcióra is, minden negatív lett. 

Aztán mentem és az első ultrahang vizsgálaton nem látszott semmi, illetve egy kis sejtfelritkulás, de se petezsák, de embrió se semmi, én pedig összetörtem, aztán kiderült, hogy nincs gond, csak korán kerültem ultrahangra, 1 héttel később, már látszott egy hat hetes terhesség. Földöntúli boldogság fogott el minket. Lassan teltek a hetek, aztán eljutottam a védőnőhöz, aki annyit mondott, hogy lehet érdemes lenne azért a körzetes nőgyógyásszal is tárgyalnom, hogy legyen azért 5 hetente is aki rámnéz. A 12 hetes ultrahangon már látszott a picikénk szépen, minden rendben volt és a kombinált teszt is jó lett.

Azért biztos ami biztos elmentem egy 4D genetikai ultrahangra a helyi magánklinikára, és ott kicsit ledöbbentem. Egy fiatal és lelkes doki vizsgált meg, aki helyből egy csomó dolgot mondott, amit eddig senki és kicsit kétségbe is estem, hogy akkor most ugyan mi lesz. Beszéltem az immunológussal, megnyugtaott, hogy semmi gond, beszéljek az általa ajánlott orvossal.

Egyébként nehéz időszak volt, hogy még nem mondtuk el senkinek, viszont egyfolytában fáradt voltam és pisilni jártam. 

Viszont most minden rendben van. 

Ami nagy nehézség volt, a covid, hogy a párom sehova nem jöhetett el velem, kint ült a kocsiban, vagy el sem jött mert feleslegesnek véltük. Illetve a rettegés, hogy mi van ha elkapom, főleg, hogy az egyik közvetlen kollégám pozitív lett. Szerencsére mindkét tesztem negatív lett, de azért volt izgalom bőven.

Nagyon sokáig nem is gondolkoztam gyermekvállaláson, nem volt senki olyan az életemben, akivel szerettem volna közösen gyermeket. Tudtam hogy MAJD EGYSZER, de nem éreztem aktualitását. Aztán 6 éve találkoztam életem nagy szerelmével, aki most már a férjem. Körülbelül az első perctől biztos voltam benne, hogy IGEN, vele együtt szeretnék legalább egy közös csöppséget, aki ő is, meg én is, és mindent megteszek érte, hogy boldog legyen.

Akkoriban rengeteget fájt a csuklóm, volt kétszer gipszelve, folyamatosan rögzítőben mászkáltam, aludni is alig tudtam tőle. Körülbelül fél év múlva kiderült hogy úgynevezett diffúz cután szisztémás szklerózissal, azaz szisztémás szklerózissal kell hogy együtt éljek. És hogy ez mit jelent? Paraméterileg azt, hogy nagyjából minden belső szervemet is képes megtámadni, és mellette a bőröm keményedik, az ízületeim fájnak. 

Amikor először beszélgettem komolyabban a kezelőorvosommal, akkor úgy zártam a napot, hogy megkérdeztem a páromat, hogy folytassuk-e az alig 9 hónapos kapcsolatunkat, vagy hagyjuk egymást, nem akarom az ő életét is megkeseríteni. Ő szerencsére hallani sem akart a dologról, azóta is kéz a kézben küzdünk meg mindennel.

Elkezdőttek a kezelések, rengeteg gyógyszert kaptam, 2 különböző immunszupersszánst próbáltunk ki, mire majdnem 1 év után az volt a helyzet, hogy egyik sem használ, így kikötöttem egy kutatásban, ahol a szklerodermában még nem alkalmazott terápiát használtak, jelentem működött, majd rá másfél évre életmódot is váltottam, a kettő együtt annyira hatásos volt, hogy teljesen jól lettem, noha előtte volt hogy kikelni sem volt erőm az ágyból. 

Idén tavasszal el is hagyhattam a terápiát és a doktornőm megígértette velem, hogy még fél évig nem vállalunk gyermeket, hiszen itt a covid, nem lesz egészségügy. Nos, leendő kisfiunk negy így gondolkozott nyár közepén megfogant és a lehető legromantikusabb napon, az esküvőnk napján kiderült, hogy érkezik közénk egy kis csoda, a mi Kismackónk.