Nagyon sokáig nem is gondolkoztam gyermekvállaláson, nem volt senki olyan az életemben, akivel szerettem volna közösen gyermeket. Tudtam hogy MAJD EGYSZER, de nem éreztem aktualitását. Aztán 6 éve találkoztam életem nagy szerelmével, aki most már a férjem. Körülbelül az első perctől biztos voltam benne, hogy IGEN, vele együtt szeretnék legalább egy közös csöppséget, aki ő is, meg én is, és mindent megteszek érte, hogy boldog legyen.

Akkoriban rengeteget fájt a csuklóm, volt kétszer gipszelve, folyamatosan rögzítőben mászkáltam, aludni is alig tudtam tőle. Körülbelül fél év múlva kiderült hogy úgynevezett diffúz cután szisztémás szklerózissal, azaz szisztémás szklerózissal kell hogy együtt éljek. És hogy ez mit jelent? Paraméterileg azt, hogy nagyjából minden belső szervemet is képes megtámadni, és mellette a bőröm keményedik, az ízületeim fájnak. 

Amikor először beszélgettem komolyabban a kezelőorvosommal, akkor úgy zártam a napot, hogy megkérdeztem a páromat, hogy folytassuk-e az alig 9 hónapos kapcsolatunkat, vagy hagyjuk egymást, nem akarom az ő életét is megkeseríteni. Ő szerencsére hallani sem akart a dologról, azóta is kéz a kézben küzdünk meg mindennel.

Elkezdőttek a kezelések, rengeteg gyógyszert kaptam, 2 különböző immunszupersszánst próbáltunk ki, mire majdnem 1 év után az volt a helyzet, hogy egyik sem használ, így kikötöttem egy kutatásban, ahol a szklerodermában még nem alkalmazott terápiát használtak, jelentem működött, majd rá másfél évre életmódot is váltottam, a kettő együtt annyira hatásos volt, hogy teljesen jól lettem, noha előtte volt hogy kikelni sem volt erőm az ágyból. 

Idén tavasszal el is hagyhattam a terápiát és a doktornőm megígértette velem, hogy még fél évig nem vállalunk gyermeket, hiszen itt a covid, nem lesz egészségügy. Nos, leendő kisfiunk negy így gondolkozott nyár közepén megfogant és a lehető legromantikusabb napon, az esküvőnk napján kiderült, hogy érkezik közénk egy kis csoda, a mi Kismackónk.